200 évvel ezelőtt, 1823. január 22-én fagyos idő volt Szatmárcsekén, talán éppen olyan, mint most nálunk. Kölcsey Ferenc az asztalánál ült, dolgozott. Összeállított egy kéziratcsomagot, letisztázott még néhány verset, köztük egy költeményt, melyet már régóta javítgatott, és amelynek végül azt a címet adta: Himnusz a magyar nép zivataros századaiból. Még egyszer átolvasta az írást, ízlelgette a sorokat, s bár szigorú ember volt és önmagával sosem elégedett, most mégis jóleső érzés járta át. Így jó lesz, ez a vers él, s biztos volt benne: hatni fog!
Odakanyarította a dátumot, azután a messzi jövendőn merengve kibámult az ablakon.
A Himnusz pedig valóban életre kelt. Megjelent nyomtatásban, azután Erkel Ferenc megzenésítette, és csakhamar nemzeti himnuszunk lett, amelynek búsan magasztos dallamát kisgyermekkorunk óta ismerjük mindannyian.
1989 óta a Himnusz születésnapja, január 22-e ünnep: a magyar kultúra napja. Ilyenkor megemlékezünk mindarról, ami összeköt bennünket: nyelvünkről, művészetünkről, hitünkről, létünkről itt Közép-Európában.
Iskolánkban ezt a jeles napot ünnepi műsorral köszöntöttük – versekkel, dalokkal. Az óraközi szünetekben az iskolarádióból megzenésített verseket hallgattunk.
Az aulában egy tablóval tisztelegtünk a 200 éves Himnusz, s szerzője, Kölcsey Ferenc előtt.
Mellette a 20. századi magyar festők tájképeiből összeállított „Magyar táj magyar ecsettel” című minigalériát szemlélhették meg az érdeklődők.
Az alsó tagozatos osztályok a műsor után magyar motívumos színezőkkel bíbelődhettek, és magyar népmeséket néztek.
A felsőbb osztályok tanulói Deák Kristóf Mindenki című filmjét nézték meg – ez volt az első magyar film, amely 2017-ben elnyerte az élőszereplős rövidfilmes Oscar-díjat.
Zene és filmművészet, versek és képek, évszázados hagyomány és kortárs kultúra – merítés volt ez kincseinkből, közös örökségünkből a magyar kultúra napján.
Balogh Anikó
