Felelősséggel tartozunk-e azért a közösségért, amelynek tagjai vagyunk? Felelősségre vonható-e egy tanuló azért, amit a maga közösségének kárára tett vagy éppen nem cselekedett meg érte?… Még egy iskolában sem mindennap felmerülő kérdések ezek.
A tavasz az iskolai sportversenyek évadja. Nagy öröm együtt köszönteni a győzteseket, elismerni a helyezettek érmeit és érdemeit, köszönetet mondani a versenyeken való indulásért, a sportszerű küzdelemért, az iskola képviseletéért. 2012. májusában azonban igazgatói intőt voltam kénytelen beírni két "sportoló" növendékünk ellenőrzőjébe…
2. KIRÍVÓAN SPORTSZERŰTLEN MAGATARTÁS
Két korcsoportba sorolva 2 x 14, összesen 28 (!) csapat indult azon a monori körzeti összetett atlétikai csapatversenyen, amelynek utolsó versenyszáma, a 600 méteres futás előtt, intézményünk, a Jászai Mari Általános Iskola csapata még dobogós helyen állt, esélye volt még akár az aranyérem megszerzésére is. Többeknek feltűnt, hogy két fiú tanítványunk már a rajt előtt arról beszélgetett, hogy "lesétálják" a távot. Tervüket meg is valósították: kelletlenül kocogva, egymással kedélyesen elcsevegve vágtak a távnak, és amikor az őket kísérő testnevelő tanárnő megrökönyödve odakiáltott nekik: "Miért nem futtok?!", mosolyogva válaszoltak: "Nincs kedvünk."… Még ha csak ezt tették volna, iskolánk csapata – lecsúszva bár a dobogóról – a mezőny első felében végezhetett volna az összesített csapatversenyben.A két fiú azonban az egyik kanyart levágva ért a célba, amiért a versenybíróság (helyesen) azonmód kizárta iskolánkat az egész versenyről, miáltal csapatunknak az utolsó helyezés jutott
Mindkettejüknek igazgatói intőt adtam, melynek indoklásában ez állt: "kirívóan sportszerűtlen magatartásáért".
S még csak most kezdődik az a része ennek a szomorú történetnek, amiért – tanulságul – nem hagyom az iskola falai között az események leírását és értékelését.
A testnevelő pedagógus kezdeményezésére elém kerülő tanulók napokkal a történtek után is mosolytól fülig érő szájjal, elbizakodottságra, nagyképűségre utaló testtartással, a felelősségtudat és megbánás legcsekélyebb jele nélkül fogadták bírálatomat, s ezzel a nyegle magatartással álltak az egész iskolaközösség elé. Mintha csak azt akarnák mondani tanáraiknak, versenyző csapattársaiknak s az egész iskolaközösségnek: "Most jól befűtöttünk nektek! Erre varrjatok gombot!"…
Hogy az élet minden területén ártalmas beképzeltséget honnan veszik-tanulják e gyerekek, nem tudom, nem is feladatunk ezt kutatni, de hogy nem az iskolából, az biztos. Két igazolt ifjú futballistáról van szó. Sportos irányultságuknál fogva, erőnlétüket alapul véve éppen nekik kellene a többiek előtt követendő példával az élen járniuk: bemutatni, milyen dicső dolog sikerre juttatni egy lelkes kis sportolói csoportot,azon keresztül pedig dicsőséget szerezni a nagy iskolaközösségnek.
Az iskolagyűlés elítélte magatartásukat: "gusztustalan volt, amit műveltek", "cserben hagyták az iskolát" – fogalmaztak nyolcadikos tanulóink az eset kapcsán. Ráadásul – legalább is a sportszerűtlenség egyik elkövetője – jócskán félre tájékoztatta szüleit is történteket illetően.
Ilyen sportszerűtlen magatartással, ezzel a mentalitással egészen biztos, hogy egyikük sem lehet élsportoló. Viszont reméljük, éppen ez az eset segíti őket és a többieket egy önvizsgálathoz, elgondolkodáshoz, erkölcsi tisztuláshoz és felemelkedéshez.
Mert – ahogy egy középkori japán közmondás tartja – mindig ki lehet köszörülni a csorbát, amíg nem megy le a nap s amíg tart a penge…
Dr. Patkós József