2012. január 23-án tartotta tantestületünk az első félévet értékelő értekezletét. A több órán át tartó tanácskozáson felmerült kérdések közül abban a reményben emelek ki néhányat, hogy a rájuk adott válaszok talán nevelők és szülők érdeklődésére egyaránt számot tarthatnak.
1. A TANULÓK INTOLERÁNS VISELKEDÉSE
Évről évre tapasztalható, hogy a gyermekek egyre kevésbé képesek elviselni társaik vagy éppen nevelőik (szüleik, testvéreik) egyik-másik megnyilvánulását. Különösen az alsó tagozatos évek során találkozhatunk mind többször – látszólag indokolatlanul – heves tanulói reakciókkal. Az intoleranciára hajlamos gyermek hevült tónusban sérelmez szinte mindent, ami nemtetszésével találkozik: súlyosan kritizálja vélt vagy valós „ellenlábasát”, csúnya szitkokat használ, fenyegetőzik, olykor megüti, megrúgja, leköpi társát, ritkább esetben – tehetetlen dühében színpadias jelenetet produkálva – még földre is veti magát, hogy nyomatékosan éreztesse:”vele aztán nem lehet kukoricázni”.
Rövid jegyzetemben nem kívánok foglalkozni a fenti jelenség társadalmi vetületével, történeti vonatkozásaival, a mikro társadalmi (családi nevelésből adódó) okokkal, az öröklött lelkiség esetleges jelenlétével, vagy éppen a csoport egyénre gyakorolt hatásának nevelés-lélektani aspektusaival. Beérem csupán annak leírásával, hogy négy évtizedes nevelői gyakorlatom alapján mit tartok szerencsés gyakorlati lépésnek az efféle iskolai történések esetében.
Első lépésként a felnőttnek minden esetben meg kell próbálnia megnyugtatni a gyermeket. Hitelesen éreztetnünk kell vele, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi hozta ki ennyire a béketűrésből. Ezt könnyebb őszintén megtenni először, másodszor, mint sokadszorra, amikor már régen tudjuk, hogy „visszaesővel” van dolgunk…
A remélt majdani viselkedés-módosulás érdekében kulcsfontossággal bír, hogy amennyiben a gyermek a megértő-megnyugtató nevelői fellépésre helytelenül reagál, netán „még neki áll feljebb”, azon mód képesek legyünk módosítani taktikánkon. Ha a szép szó kevés, akkor megpróbálkozzunk a „kutyaharapást szőrével” módszerével. Mit jelent ez? A „muszáj típusú” gyermekkel ne csupán megértőek, de határozottan kritikusok is lehetünk. Ha nem áll az autonóm erkölcs azon a fokán, hogy felfogja, mennyire zavaró viselkedése, egyszer-egyszer mi magunk is lehetünk intoleránsak vele szemben! (Ez persze nem lehet kizárólagos módszer, sőt nagyon is csínján kell bánni alkalmazásával. Ám kétségtelen előnye lehet, hogy közvetlen tapasztalati úton adja értésére a növendéknek, hogy milyen kellemetlen élmény az öntörvényűséggel szembesülnie.) A mindig mindent másokra hárító, magát ugyanakkor gyakran mártírnak beállító, hisztériázó tanulóval éreztessük meg, hogy bár őt magát nem, ám aktuális viselkedését nem sokra becsüljük.
Vonjuk be a magunk pedagógiai lépései és az azok „célpontját” képező „kritikus személy” közé a többieket, az osztályközösséget! Ez jó eséllyel segíteni fog, mert a kortárscsoport norma-rendszerének még a „legkeményebb banditák” is szeretnének megfelelni.
Szükség esetén – ha meggyőződtünk arról, hogy más módszer már nem vezet eredményre – ne riadjunk vissza a súlyosan öntörvényű gyermek megbüntetésétől sem! Ám ügyeljünk a büntetés technikájára,mert ha ez a büntetés nem elég „húsbavágó”, értem ez alatt azt, hogy nem hat közvetlenül a gyermek aktuális szükségletei ellen, akkor teljesen hatástalan maradhat.
A magát tehetetlen dühében padlóra vető, fetrengve zokogást mímelő kis ripacsot azonban sosem büntetném meg. Őt akkor és ott inkább „semmibe venném”. Hadd bőgjön, egyszer úgyis abbahagyja. Így adnám értésére, hogy mennyire elítélem az ilyesfajta érzelmi zsarolást.
Bárhogy is legyen: az intoleráns tanulói magatartást – szeretett tanítványunk, illetve gyermekünk jövője, felnőttkori jelleme szempontjából – nem is szabad értékeletlenül hagynunk.
Dr. Patkós József